Standort in Deutschland, wo man günstige und qualitativ hochwertige Kamagra Ohne Rezept Lieferung in jedem Teil der Welt zu kaufen.

Wenn das Problem der Verringerung der Potenz berührt mich persönlich war ich schockiert, dass das passiert gerade mit mir kamagra Übrigens jeder leisten und gibt eine sofortige Wirkung ohne Hausarbeiten Anwendungen.

19.fejezet.indd

Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet ARPAKSAD BEN SÁMSON (1165-1242)
1190-1192
Könyörülj rajtam, oh Isten könyörülj rajtam, mert benned bízik az én lelkem; és szárnyaid árnyékába menekülök, a míg elvonulnak a veszedelmek.* Arpaksad csak 1190. március 19-én délután ért Colchesterbe, mert menekülé-se közben mindenhol bujdokolnia kellett, és főleg éjszaka tudott haladni. Út-közben minduntalan imádkozott atyja életéért, és azért, hogy az anyja ne lökje el segítségért kinyújtott kezét. A Huttington kastélyban éppen esti mulatságra készültek, így aztán nagy feltűnést keltett a vendégek mellett a holtfáradt zsi-dó érkezése. Szerencsére Lady Huttington az elsők között volt, akik észrevet-ték Arpaksadot, így még idejében tudott intézkedni, hogy a vérebeket az őrök ne uszítsák rá. A kutyáktól megszabadított Arpaksadot a lady bizalmasa (egy-ben szeretője is) elrejtette a nyári lakban a vendégek szeme elől.
A mulatság során Lady Huttington küldetett ételt és italt a fiának, majd amikor az a bortól és a fáradtságtól elgyötörten ájultan elaludt, a Lady a hűséges embereivel elvette ruháit, szakállát és a haját amennyire lehetett, le-nyíratta. Arpaksad másnap reggel rémülten kereste ruháit, és ijedten fedez-te fel, hogy haját és szakállát jó részben levágták. Lady Huttington amikor kettesben maradt a fiával, a nyakába borult, ölelgette-csókolgatta és kérlelte, hogy ha már így visszatért hozzá, hagyja magát átalakítani szolga kinézetű-nek, különben nem tudja megvédeni a férjétől, aki nem szívlelte az idegeneket. Arpaksadot cseppet sem érdekelte a kinézete, elmondta, hogy hol és hogyan vált el atyjától, és megtudakolta, hogy van-e valami hír a yorki eseményekről. Az anyja elkomorodott, mert két napja érkezett egy futár Yorkból a lordhoz azzal, hogy a yorki zsidókat mind lemészárolták. Elmesélte, hogy a férje más-nap délelőtt éppen Yorkba készül, hogy ügyeit elintézze. Bíztatta a fiát, hogy az apja biztosan megszabadult a veszedelemből, mint ahogyan azt korábban mindig megtette. Arpaksadot, aki azonnal útnak akart indulni, erős borral le-itatta, és az újra mély álomba zuhant Másnap reggel a lady megérttette fiával, hogy jelen állapotában min- denképpen csak bajt hozna a maga és apja fejére, ha elindulna, és megígérte, hogy lovas futárt küld a férjével Yorkba, megtudakolni, hogy találtak-e egy olyan zsidót, kinek vörös folt volt a nyakán. Az indok, ha kérdezi a lord az lesz, hogy ennek a zsidónak a lady volt titkos adósa. Mindketten tudták, hogy ez közel jár az igazsághoz. Miközben a lord és a lovas futár Yorkba nyargalt, a lady Arpaksadot Arthur néven maga mellé vette írásbeli szolgálatra, úgy mutatta be őt az ud-vartartásnak, mint aki Bolognából érkezett hozzá. A lady tudta, hogy vendé-gei és a környező területek urai közül senki nem járt Bolognában, jórészt írni sem tudtak, Arthur ezzel szemben latinul, angolul, és valamit franciául is tu-dott, így a hazugságot jó eséllyel leplezhette.
Senki nem kérdezett semmit, az azonban nem volt meglepő, hogy a lady szeretője, aki ismerte Arpaksad származását, azonnal megzsarolta a la-dyt, mert nem fogta fel ésszel, mit jelentett az asszonynak visszakapnia elve-szettnek hitt fiát. Amikor néhány nap múlva a lord visszatért Yorkból, a lady bepanaszolta a szeretőjét nála, mondván, hogy tisztességtelen szándékkal kö-zeledett felé. A lord már korábban is gyanakodott az ifjúra, aki a felesége kö-rül legyeskedett, ezért pallosjogával élve még aznap kivégeztette a férfit, aki hiába kiabálta ki az igazságot, mindenki csak kinevette őt, sőt lassabban ölték meg azért, mert azzal mert vádolni egy nemes asszonyt, hogy keresztény há-zasságot kötött korábban egy zsidóval, zsidók között élt, szült egy zsidót, aki most Arthur néven jelent meg a lady életében. A lady a kivégzés után bemutatta Lord Huttingtonnak Arthurt, mint írástudó művelt embert, akinek a szolgálataira igényt tartana. A Lord mindjárt próbára is tette Arthurt, és átadott neki egy levelet, amelyet a lovas futár adott át neki visszatértekor, hogy olvassa fel a nejének. Arthur a következőket olvasta: „York, 14. Május, 1190Lady Helena Huttington Úrhölgynek Bátorkodom tájékoztatni arról, hogy az Ön által kerestetett istentelen zsidó, akinek vörös folt csúfította el a tarkóját, örömünkre holtnak találtatott York várának bástyájában, ezért ezután nem kell kegyelmességednek tartania attól, hogy ez a zsidó uzsorájával zavarni merészelné. A zsidót a többi ötszázzal együtt közösen földelték el a yorkiak, én magam láttam saját szemeimmel, amint a keresett zsidó a föld gyomrába került.
Jois Potter”
Arthur majdnem kiejtette kezéből az írást, alig tudta a levelet vissza- adni a lordnak, akit a felesége ölelgetett, nehogy észrevegyen valamit Arthur kedélyállapotában. A lord hátba veregette Arthurt, majd vadászatra indult.
Ezen az estén Arthur kiszökött a kastélyból, és imádkozni ment a kö- zeli patak partjára atyja lelki üdvéért. Mohát tömött a szájába, és tébolyultan kiáltozott: És mondánk az én uramnak: Nem hagyhatja el az a fiú az ő atyját; mert ha elhagyja atyját, meghal az.* Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet Átkozott ember az, a ki örömhírt vitt az én atyámnak, mondván: Fiúmagzatod született néked, igen megörvendeztetvén őt.* Nem csak Arthur volt az, aki nem tudott aludni ezen az éjjelen. Az er- dőkerülő furcsának találta éjfélkor, hogy a lady ablakában egy gyertya pislá-kolt, mígnem teljességgel ki nem aludt volna, és mintha magát a ladyt látta volna szétfújt hajjal az ablakrács mögött. Mivel az erdőkerülő okult az ifjú sze-rető kivégzéséből, nem tette szóvá, amit látott.
Miután tudomást szereztek Sámson haláláról, Arthur és Lady Huttington sokat töltötték együtt az idejüket. A kívülállók azt rebesgették, hogy az asszony ismét szeretőre talált az ifjú intézőben. Beszélgetéseikben a halálvágy és a bosszú viaskodásából mindig a bosszúvágy kerekedett felül, aminek a lady ugyan örült, de a fiát a bosszúról is megpróbálta lebeszélni, idézve a meggyilkolt Sámsontól tanultakat: De a gyilkosok fiait nem ölte meg, a mint meg van írva a Mózes törvénykönyvében, a melyben az Úr megparancsolta és megmondotta: Meg ne ölettessenek az atyák a fiakért, se a fiak meg ne ölettessenek az atyákért; kiki az ő bűnéért haljon meg.* 1190 júliusában a lady a lord kérésére elküldte Arthurt Yorkba, hogy ügyeket intézzen el. Arthur óvatosan kiderítette, hogy merre földelték el a zsi-dókat, és amikor senki sem látta, a sírra követ helyezett, imádkozott, és egy apró tégelybe egy kevés földet vett magához, amelyet egy szelencébe zárt és a nyakába akasztott. A földből előkerült egy törött nyílvessző, ezt magához vet-te és a yorki kovácsnál egy kicsi kígyót kovácsoltatott belőle, és ráfogatta a sze-lencére. Azt akarta, hogy ez a kicsi kígyó, amelynek formáját atyja tenyerében látta meg először, emlékeztesse őt arra, hogy honnan származik, és hogy ho-gyan lett vége előző életének.
Arthur és az anyja szoros kapcsolatba kerültek egymással, de újraé- ledt közöttük az a vita is, amely Sámson és felesége között dúlt, amikor Arthur még apró gyermek volt. A fiú nem felejtette el, hogy a zsidók közé tartozik, az anyja pedig nem győzte hajtogatni, hogy mivel nem zsidó asszony szülte, így akármit is gondol magáról, nem tekinthető zsidónak. A lady kérte Arthurt, hogy titokban keresztelkedjen meg, vegyen feleségül egy a lady által kiválasz-tott nemes lányát és felejtse el ezt az egész zsidó történetet. Arthur hajthatatlan maradt, és szobájának mélyén, gyertyafény mellett gyakorolta vallását. Ebben az időben mélyült el tudása, hitbeli meggyőződése. Anyja pedig hallgatólago-san elfogadta és engedte mindezt, férjében pedig elaltatta a gyanút.
1191 januárjában Lord Huttington a lady akarata ellenére magával vitte Arthurt a franciaországi Braybe, ahová állítólagosan rokonai látogatá- sára készült. Brayben derült ki, hogy a lord valójában a harmadik keresztes hadjárathoz akart csatlakozni: nagyon vágyott a dicsőségre. A lord elárulta Arthurnak, hogy mivel atyja családja francia volt, inkább a franciák oldalán akar harcolni, mintsem Richárd királyén. Braybe február eleje-közepén érkez-tek meg, ahol Lord Huttington néhány unokatestvérével találkozott, és akik-kel együtt Lyonba ment, hogy csatlakozzon a hadjárathoz. Arthur Brayban maradt, mert a lord meghagyta neki, hogy néhány héttel azután térjen vissza Colchesterbe, hogy ők útnak indultak, nehogy a vérmes lady visszakövetelje őt elhatározásából. Arthur szívesen maradt Brayben, mivel zsidókkal találkozhatott, húsz- huszonöt család lakott ekkor itt. Amint tehette, zsidó ruhát öltött, és a helybe-liek gyanakvása mellett ellátogatott a sabbat ünneplésére, és együtt imádko-zott a többiekkel. Oly régen várta már ezt a pillanatot, hogy észre sem vette, ahogyan hazafelé menet a többi zsidó követi őt. Következő sabbatkor meg-tudta a helybéli zsidóktól, hogy egy keresztény megölt közülük egy zsidót, és Blanche grófnénál (akit erejükön felül halmoztak el ajándékokkal) meghall-gatásra talált a panaszuk, ezért a bűnös igazságos megbüntetésében remény-kednek, amire eddig ilyen esetben még nem volt példa. Néhányan úgy tud-ták, hogy a grófné úgy határozott, hogy még február közepén kivégezteti az elkövetőt. Arthur megkérdezte tőlük, hogy nincs-e valami gonosz gondolat a híresztelésben, mivel a kivégzés napja éppen a Purim beköszöntére esik, ami-kor is Hámán halálát várják a zsidók. Arthur már tudta, hogy milyen kevés félreértés kell ahhoz, hogy tragédia következzék be. A többi zsidó egyetértett Arthurral, különösen azért mert ezekben az időkben különféle vádaskodások-kal illeték a zsidókat. A leggyakoribb vádak a vérvád, a fekete halál terjesz-tésének vádja, és a szent ostya megbecstelenítésének vádja voltak. Ez utób-bi vádról Sámson is szót ejtett egyszer, amikor Arpaksad anyjával vitatkozott az emberi hiszékenység határtalanságán, amikor is elmagyarázta Helenának, hogy a misézés során használt ostya felületét sok apró piros gomba lepi el, ha a tárolás nem volt megfelelő. Erre szokták azt mondani néhányan, hogy a ke-resztények vére. Arthur emlékeztette a zsidókat, hogy a vádak azóta szapo-rodtak el ismét, amióta a hadjáratok mennek a Szent Földre.
A zsidók nem fogadták meg Arthur tanácsát, hogy a Purimot üljék meg más zsidókkal, máshol. Arthur kíváncsi volt, hogy mi fog történni, ezért hazautazását elhalasztotta Purim utánra.
Purim napján a bűnöst kivégezték, a grófné állta a szavát. A zsidók alig mertek előjönni házaikból, de végül semmi nem történt. Arpaksad is ve-lük élte át az ünnepet és az aggodalmas perceket. Együtt imádkoztak: Hallgasd meg, Isten, az én szómat, mikor panaszkodom; az ellenségtől való félelemtől mentsd meg éltemet.* Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet Március 20-án, amikor Arpaksad éppen indult volna vissza Angliába, a feldühödött tömeg üldözni kezdte a zsidókat. Az elfogott zsidókat a főtérre von-szolták, és mivel azok közül egy sem akart kikeresztelkedni, mind a hetvenha-tot elevenen megégették, csak a tizenhárom évesnél fiatalabb zsidókat engedték szabadon. Sokan sokféle magyarázatot adtak a kegyetlenkedésre, ám utóbb ki-derült, a Fülöp Ágost királyhoz úgy jutott el a kivégzett férfi esete, mintha azt a zsidók, a Purimkor, Hámánként akasztották volna fel, töviskoszorúval a fején.
Arthur, akit borotvált arca és latin tudása mentett meg, hallotta aho- gyan a rabbi a lángokból kikiáltott ki a nép közé: Te hallgasd meg a mennyből és vidd véghez, és tégy igaz ítéletet a te szolgáid között, az istentelent megbüntetvén, fejére fordítván az ő útját; és az igazat megigazítván, megfizetvén néki az ő igazsága szerint.* Arthur a rabbi szavait hallotta utoljára, aztán rohanni kezdett, alig tu- dott kimenekülni a városból. Pénzén kívül semmit nem vett magához és meg sem állt addig, amíg újra Colchesterbe nem ért, május közepén. Anyjának sem-mit nem mondott a vérengzésről, viszont azt elárulta, hogy a lord a hadjárathoz csatlakozott. A lady mintha megkönnyebbült volna ettől. Decemberben jött a hír, hogy a lord Akkon mellett hősi halált halt a kereszt védelmében. Helena kétsze-resen özvegy volt már, és Arthur szeretete volt az egyetlen igazi támasza, mivel a lordól fogant gyermeke néhány napos korában meghalt. Arthur az átélt ször-nyűségektől megkeményedve ekkor már tudta, hogy Angliát és Franciaországot végleg el akarja hagyni, és zsidóként szeretne élni ott, ahol senki nem bántja őt csak azért, mert zsidó. Ekkor hallott újra Móse ben Majmunról és megértette vég-re: Kasztíliába és Leonba kell mennie, hogy megtalálja a békét a szívében. Úgy is lett. 1192 őszén anyját Colchesterben hagyva, Arpaksad Lon- donból áthajózott Santiagoba, majd onnan Leonba ment és megtelepedett.
Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről,és a te színed elől el kell rejtőznöm;bujdosó és vándorló leszek a földön,és akkor akárki talál reám, megöl engemet.* 1193-1196
Ne számlálj engem a hitetlenek és gonosztevők közé, a kik békes-séggel szólnak felebarátaikhoz, pedig gonoszság van szívökben.* Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet.* 1193. január 2-án érkezett Arpaksad Leonban. Zsidó menekültként ha- mar befogadták, és alaposan kifaggatták az átélt szörnyűségekről. Arpaksad el-titkolta, hogy anyja nem született zsidónak, és ezt senki nem tételezte fel róla, hiszen mind külsejében, mind pedig viselkedésében közéjük tartozónak lát-szott. Nyelvtudása, és a keresztények világának beható ismerete azonban so-kaknak gyanús volt, és emiatt néhányan hitetlenséggel vádolták meg az ér-kezésekor, de ezeket a többi zsidó lecsendesítette. Egy év múlva tavasszal Arpaksad már beilleszkedett a közösségbe. Gyertyaöntéssel foglalkozott, és ha úgy adódott épületfával, bőrrel és selyemmel kereskedett. Anyjától kapott ara-nyain szép készletet halmozott fel selyemből, és úgy tűnt, élete nyugvópontra jutott. Csak azt sajnálta csupán, hogy Móse ben Majmun munkáiról itt sem tu-dott meg sokat. Egyre ritkábban álmodott atyja meleg és bátorító tekintetével. Még ebben az évben, 1194-ben Leonból küldöttséget menesztettek a zsidók Toledóba, és Arpaksadot is abban a tisztességben részesítették, hogy részt vehetett az utazásban. A leoni zsidók Toledóba talmudbeli kérdések megvitatására mentek, de elleplezett céljuk az volt, hogy a toledói zsidóság előkelőségeinek segítségével sorsukat megjavítsák. Még az is előfordult, hogy zsidók magas állami beosztásba kerülhettek vallásuk megtartása mellett, mi-vel VIII. Alfonz király hálás volt nekik hű szolgálataikért.
Az utazást nem kísérte szerencse, a küldöttség nem jutott el Toledóba, mert Valladolidnál valamilyen rejtélyes betegség gyengített le minden máso-dik küldöttet, ezért meg kellett állniuk pihenni. Valladolid zsidói nem látták örömmel a beteg leoni zsidókat, ezért Arpaksadék kénytelenek voltak meg-húzódni a városon kívül. Orvost és orvosságot keresni Arpaksadot küldték a városba, mert ő nem betegedett le, és sok nyelven meg tudta magát értetni. Arpaksad saját pénzét nem kímélve keresett megoldást a bajra. Rákövetkező nap Arpaksadot lefogták azzal a váddal, hogy a ragályt kívánt elterjeszteni a városban. Miután tömlöcbe zárták, Arpaksad minden erejével azon volt, hogy kapcsolatba lépjen a leoni zsidókkal, akik tőle várták a segítséget. Kísérletei rendre meghiúsultak. Egy hét raboskodás után Arpaksadnak sikerült ráven-nie az őröket, hogy elvigyék a templomba, azzal, hogy azt hazudta nekik, meg kíván keresztelkedni, és Isten házában kívánja bevallani fertelmes bűneit. Fel-ajánlotta nekik utolsó aranyait is. A templomba vezető úton kihasználva őre- Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet inek álmatagságát, Arpaksad kereket oldott, és két nap bolyongás után visz-szatért a leoni zsidók táborába, ahol azonban néhány sírhalmon kívül semmit nem talált. Nem tudta, merre mentek társai, s végül úgy döntött, hogy vissza-tér Leonba, mivel Toledóba nem ismerte az utat.
Leonban kiderült, hogy a többi zsidó nem tért oda vissza. Arpaksadot mindenféle gyanúsításokkal illették, fenyegették és a kiközösítés veszélye ál-lott fenn. Azt híresztelték róla, hogy nem véletlenül tud oly sok nyelven: elad-ta rabszolgának a többi zsidót, és most újra visszajött, hogy további áldozato-kat szedjen magának. Arpaksad látta, hogy a zsidók között is ugyanúgy van-nak hiszékeny és kegyetlen emberek, és ez a felfedezés nagy szomorúsággal töltötte el. A zsidó tanács elé kérette magát, és elmondta, hogyan történt meg vele mindaz, amit a többi zsidó nem hitt el neki. Így fejezte be: Mert hallom sokak rágalmazását, a mindenfelől való fenyegetést: Jelentsétek fel és ezt mi is feljelentjük: mindazok is, a kik barátaim, az én tántorodásomra figyelmeznek, mondván: Talán megbotlik és megfoghatjuk őt, és bosszút állhatunk rajta;De az Úr velem van, mint hatalmas hős, azért elesnek az én kergetőim és nem bírnak velem, igen megszégyenülnek, mert nem okosan cselekesznek: örökkévaló gyalázat lesz rajtok és felejthetetlen. Védekezésének előadását követően látta, hogy a zsidó elöljárókat in- kább bosszantja, mintsem megnyugtatná hogy ilyen szent szövegeket idézett nekik, ezért jobbnak látta, hogy összeszedje értékeit és a következő éjszaka, augusztus 17-én útnak indult egyedül, ismét Valladolid felé, Toledóba. Anyjá-nak így írt: Ezidáig nem írtam hozzád levelet, mert tudtad, hogy Leónba mentem lakni a zsidók közé. Szerencsétlenségemre azonban a zsidók között is legalább annyi a babonás ember, mint közöttetek, így újra útra kell kelnem, mert most a saját fajtám üldöz engem. Néha nem tudom, kinek a fajtája vagyok én. A föld széléről énekeket hallánk: dicsőség az igaznak! S én mondék: végem van, végem van, jaj nékem! A hitetlenek hitetlenül cselekesznek és hitetlenséggel a hitetlenek hitetlenséget cselekesznek.* Pénzed elfogyott, a belőle nyert javakat veszni kell hagynom, míg nem tudom magam tisztázni. Toledóba megyek és onnan az arabusok alá Kordovába. Megmondta nekem atyám, hogy nehéz lesz a sorsom, mígnem meg nem állapodok. Értesíteni foglak, ha az Úr módot ad erre.
Maradj magadnak Anyám.
Augusztus 22-én visszatért a küldöttség Toledóból. Arpaksad ekkor már messze úton volt, és nem tudhatta, hogy a hazatértek hogyan mentették őt ki a vádak alól. Az otthon maradottak megtudhatták, hogy Arpaksad saját pén-zét felhasználva a valladolidi zsidók végül is orvost fogadtak, aki néhány nap múlva (míg Arpaksad raboskodott) gyógyulást hozott a megmaradottakra. Szégyen szállt Leonra, ez azonban nem sokat segített a megalázott és elűzött Arpaksadon.
Év végén érkezett vissza újra Valladolid határába. A leoni zsidók te- metőjében imádkozott a zsidó halottakért, aztán tovább indult a rosszemlé-kű helyről, Salamancába, ahová két hónap múlva érkezett meg. Annak elle-nére, hogy Salamancában jelentős számban éltek zsidók, senki sem segített Arpakasadnak abban, hogy boldogulhasson, és hogy némi pénzt gyűjthessen toledói útjára. Hiába érdeklődött mindenfelé, a gyanús, máshonnan jött zsidót sehol nem látták szívesen. Március végén Arpaksad úgy döntött, hogy koldu-lásból mégsem élhet, ezért inkább újra útra kelt, már teljesen vagyontalanul. Júniusban érkezett kifáradva és legyengülve Toledóba. A helyi zsidók elé állt és az Írásból idézve kért segítséget: Olyan legyen néktek a jövevény, a ki nálatok tartózkodik, mintha közületek való benszülött volna, és szeressed azt mint magadat, mert jövevények voltatok Égyiptom földén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.* Toledóban végre meghallgatásra talált. A helybeli zsidók magukhoz vették Arpaksadot, ételt és italt, szállást adtak neki, és kikérdezték életéről. Miután meggyőződtek arról, hogy hithű zsidó tért be hozzájuk, kihirdették maguk között, hogy Arpaksad teljes jogú zsidó legyen Toledóban. Arpaksad olyan hálás volt a toledói zsidóknak, hogy amikor azok június elején Alarcos felé mentek Alfonz király támogatására a mórok ellen, velük tartott, mivel Toledót is fenyegette a mór veszély. Alarcosnál a király seregéhez tömegével csatlakoztak a zsidók. Július 19-én az almohádok, azaz a mórok teljesen váratlanul legyőz- ték a király seregét. Számtalan zsidó halt meg a csatában, és csak néhányuk-nak sikerült a mórok elől elmenekülnie, köztük Arpaksadnak is, aki nem akar-ta elhinni, hogy újra menekülésre kell adnia a fejét. Mivel a mórok elállták a Toledóba vezető utat, úgy döntött, hogy Las Navas de Tolosa felé menekül, és valahol arrafele átlépi a mór fennhatóság határát, és ha sikerül, Kordováig me-netel. Július végén lépte át a határt és augusztus közepén érkezett Kordovába, ahol a zsidók elé állt és könyörgött nekik, hogy adjanak számára menedéket a Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet folytonos üldöztetés elől. Elmondta, hogy hányszor és honnan kellett elmene-külnie, és megígérte, hogy befogadják, letelepedik náluk, feleséget vesz magá-nak és szerényen élve mindenkor a közösség javát fogja szolgálni. 1195. szep-tember 7-én a kordovai zsidók kiutaltak Arpaksad számára egy félig összedőlt házat, ahol megtelepedhetett, és amelyet három hónap alatt két kezével tett lakhatóvá.
1196 tavaszára híre ment Arpaksad műveltségének és kitartásának, és már előfordult az is, hogy egy-egy zsidó néha meghívta magához. Május vé-gén kigyulladt az egyik gazdag kordovai zsidó háza, és a család bent rekedt az izzó falak mögött. Arpaksad még Stanfordban látta, hogy ilyen esetben hol kell megbontani a ház falát, hogy az biztonsággal dőljön ki, azonnal munká-hoz látott, hiába sopánkodtak a többiek körülötte. Végül sikerült az egyik falat kidöntenie úgy, hogy a bentiek ki tudtak menekülni. Arpaksadot hősként ün-nepelték, és már nem is lehetett kétséges: végleg befogadták.
1196-1199
Avagy nem parancsoltam-é meg néked: légy bátor és erős? Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz.* 1196 őszén Arpaksad már felgyógyult égési sérüléseiből, amelyeket május-ban szenvedett el. Ebben sokat segítettek azok a drága kenőcsök, amelye-ket a kimentett Solomon Lebanzától kapott, aki nap mint nap kifejezte há-láját Arpaksadnak. A hálás Solomon azonban nem vette észre azt, hogy a ti-zenöt éves leánya, Santhita Lebanza milyen túlzó szeretettel ápolgatta a meg-mentőjét, aki ekkora már ugyan betöltötte a harmincadik életévét, és mégsem volt felesége, sem gyermekei. Santhita a negyedik leány volt a családban, nő-vérei mind kiházasodtak már és elköltöztek Granadába, Valenciába és Sevil-lába. Santhitának is akadt kérője bőven, de a lány atyja végtelen szeretetével visszaélve el tudta érni, hogy csak olyan férfihoz adja hozzá, akit ő választott ki magának, ez pedig csak olyan lehet, aki nem a gazdagsága miatt szereti őt, hanem önmagáért. Ebből a szempontból a helybéli zsidók mind esélytelenek voltak, mert pontosan tudták, hogy a Lebanza-ház mekkora vagyont jelent. Velük szemben, Arpaksad idegen volt, ráadásul hősiesen viselkedett és mű-velt férfi benyomását keltette. Októberben Solomon Lebanza munkát ajánlott Arpaksadnak: Bécs városának zsidói (akik közül nem egy Kordovából ván-dorolt fel oda) imaházat kezdtek építeni, és ehhez szükségük volt épületfá-ra, és az építkezésekkel kapcsolatos egyéb tárgyakra. Mivel Solomon tudta, hogy Arpaksad több nyelven beszél, ezért elküldte őt Bécsbe tárgyalni az otta-ni zsidókkal, hogy meglássa, érdemes-e befektetni az építkezésbe. Santhita és Arpaksad ekkora már tudatták egymással szerelmüket.
1196 decemberében Arpaksad elindult, hogy Santhita nővérének há- zát Valenciában érintve áthajózzon Marseillebe majd onnan Genovába. Valen-ciát következő év januárjában hagyta el, Genovában pedig január végén kötött ki a hajója. Itt vártak rá a Kordovából elszármazott zsidók, akikkel szekéren ment fel Bécsbe, ahová március végén érkeztek meg. Az út közben Arpaksad észlelte, hogy a helybeliek nyelve (mégha csekély módon, de) hasonlít vala-melyest a Norwichben beszélthez, ezért idejét azzal töltötte, hogy ezt a nyel-vet is elsajátítsa valamelyest. Bécs érdekes benyomást tett Arpaksadra, mert a Német Császárság és a Magyar Királyság határán lévő városba északról je-lentős számban áramoltak be a zsidók, így pezsgő élet kezdődött annak el-lenére, hogy a város a császárság távoli keleti végébe esett. Május közepére Arpaksadnak sikerült a lényeges kérdésekben megállapodnia az építkezőkkel, és befektetette a Lebanza-vagyon jó részét az imaház és más létesítmények épí-tésébe. Megszervezte a vízi és földi szállítást, megállapodott a fizetések módjá-ban és jogot szerzett Solomon Lebanzának arra, hogy Bécsben a zsidók között kizárólagosan kereskedhessen bizonyos árucikkekkel. Mivel mindenki beszél-te, hogy Genova környékén zavarosak lettek a hajózási viszonyok, Kordovába Velence, Ancona, Bari érintésével másik hajóvonalon indult vissza. A viharos tenger miatt rövid időre még Catániában (Szicíliában) is megállt, majd dél felé hajózott Cagliari alatt (Szardínia) át Valenciába. Kordovába 1197 novemberé-ben érkezett, és miután beszámolt az útjáról, és ezzel Solomon Lebanza is na-gyon elégedett volt, megbízta Arpaksadot a következő évben induló szállít-mány megszervezésével.
1198 februárjában sikerült az áruk nagy részét felhalmozni, és sikerült elérni azt, hogy Aragóniában ne legyen gond majd a szállítással. A szállításra Arpaksad azt az útvonalat jelölte ki amelyen maga visszajött Kordovába. Még indulás előtt Arpaksad megkérte Solomontól Santhita kezét. Solomon ugyan nem örült a lánykérésnek, mivel Arpaksadnak a két kezén és a becsületén kí-vül nem sok mindene volt, de már túl öregnek érezte magát ahhoz, hogy a lá-nya választásával szembeszegüljön, ezért abban állapodott meg Arpaksaddal, hogy ha az Bécsből szerencsésen visszatér, megtartják a menyegzőt.
Március végén Arpaksad a már ismert útvonalon indult el a szállít- mánnyal, de mivel a szállítás igen nehézkes volt, csak júniusra érkezett meg Bécsbe, ahol néhány napos tartózkodás után, Solomon pénzét gondosan őriz-ve indult vissza Kordovába. Ekkorra már beszélte a Német Császárság nyel-vét. Augusztus elején érkezett vissza Kordovába. Solomon végül is állta a szavát és 1198. október 5-én megtartották az esküvőt. Arpaksad és Santhita boldogan kezdték meg közös életüket. A feleség hamar várandós lett az egész család örömére.
1199 májusában Arpaksad és Solomon Sevillába mentek kereskedni, eközben Santhita boldogan készülődött a gyermeke fogadására. Furcsa rosz-szulléteire nem figyelt, a nála tapasztaltabb asszonyok hiába figyelmeztették Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet arra, hogy pihentesse magát. Santhita mindenáron és minden állapotában arra törekedett, hogy elvégezze két asszony feladatát. Így akarta bizonyítani azt, hogy a vagyona nélkül is értékes ember. A fiatal pár a gyermeket szeptem-ber elejére várta, ezért Arpaksad és Solomon még úton volt 1199. augusztus 28-án, amikor hajnalban földrengés rázta meg Kordovát, amely megindította Santhita méhében a szülést. A földrengés okozta fejetlenségben Santhita nem kapott megfelelő segítséget, ezért maga egyedül hozta világra gyermekét. A rengések végeztével, három óra múlva találtak rá, a gyermeke a keblén feküdt békésen szunnyadva, de Santhita már nagyon erőtlen volt. Délutánra ért haza lóhalálában Arpaksad és Solomon, addigra Santhita már eszméletét vesztet-te, a gyermeket leválasztották róla, és az anyát ápolni kezdték. Arpaksad a Manasse nevet adta a gyermeknek, amint azt az Írás is mondja: És nevezé József az elsőszülöttnek nevét Manassénak:mert úgymond,elfelejteté én velem Isten minden én vesződségemet,és az én atyámnak egész házát.* Santhita azonban aznap alkonyatkor meghalt. Soha nem tudta meg, hogy hatalmas erőfeszítésével sikerült megmentenie gyermeke életét. A kis Manassé így született a világra félig árván, atyja aki pedig karjában tartotta, kővé vált tekintettel bámult ki az ablakon: Ha reménykedem is,a sír már az én házam,a sötétségben vetettem az én ágyamat.* 1200-1217
Árváknak atyja, özvegyeknek bírája az Isten az ő szentséges hajlékában.* Manasse ben Arpaksad Valenciában nevelkedett Santhita nővérénél, miköz-ben Arpaksad Bécs és Kordova között ingázott és minden erejével arra töre-kedett, hogy a Lebanza vagyont helyesen fektesse be. Magának sem merte be-vallani, de Bécsbe menekült a nyomasztó emlékek elől, és soha nem tért vol-na vissza Kordovába, ha nem lett volna a kis Manasse. Fájdalmának enyhíté-sére zsoltárokat énekelt, ezért az útitársai egymás között csak úgy emleget- ték őt, mint Lebanza éneklő vejét. Bécsben ebben az időben kezdték meg a ke-resztények felépíteni a városfalat, ez lényegesen megnehezítette a zsidók ván-dorlását, mert minden fontosabb ponton katonák vigyázták a fal építését és sokszor belekötöttek az arra járó idegenekbe. Ráadásul az átkelések engedé-lyezéséért (ahogy ők mondták) láthatatlan aranyakat követeltek. 1201 nyarán Arpaksadnak el kellett menekülnie Bécsből, mert őt és a többi kordovai zsidót kútmérgezéssel vádolták meg, és csak a régi zsidóknak hagyták meg azt a jo-got, hogy a városban maradjanak. A kordovai zsidók között az a beszéd jár-ta, hogy az irigy bécsi zsidók álltak az eltávolításuk mögött, akik így maguk tudták megkaparintani az üresen maradt kereskedelmi jogokat. Az időközben szellemileg meggyengült Solomon Lebanza őrjöngve vette tudomásul, hogy Arpaksad a Lebanza-ház biztosítékai nélkül tért haza, és vejét úgy megfenye-gette, hogy kénytelen volt átmenni Aragóniába, Valenciába, fiával Manasséval. Itt kegyelemkenyéren éltek Santhita nővérének családjánál. Ezek a valenciaik sem látták szívesen köreikben Arpaksadot, mivel valamennyiüknél művel-tebb és okosabb volt, és minduntalan tanácsokat osztogatott nekik, hogy mit hogyan kellene tenniük. Bosszantó volt az is számukra, hogy Arpaksad becsü-letes és tiszta életet élt, és így semmilyen ok nem adódott arra, hogy elzavar-ják; csak csendben imádkozott: Rejts el engem a rosszakaróknak tanácsa elől, a gonosztevőknek gyülekezetétől.
A kik megélesítik nyelvöket, mint a szablyát; irányozzák nyilokat, keserű beszédöket.
Hogy lövöldözzék titkon az ártatlant; nagy hirtelenséggel lövöldözik azt, és nem félnek*.
Örvendeni fog az igaz Istenben, és hozzá menekül; és dicsekedni fognak minden egyenesszívűek.* A következő év tavaszán Arpaksad Manassét hátrahagyva Barcelo- nába ment, mert már nem bírta elviselni a mindennapos megaláztatásokat. Itt találkozott néhány zsidóval, akik elmondták neki, hogy Bécsben felépült az imaház és kialakulni látszik a zsidó élet is. Arpaksad nem akart újra Bécs-be menni, ezért elszegődött egy hajóra, amely Barcelona és Algír között keres-kedett. A célja az volt, hogy annyi pénzt összegyűjtsön, hogy Manassét magá-hoz vehesse. Néhány hónap után azonban rá kellett jönnie, hogy ha nem szö-kik meg a hajóról, nem éli túl a következő hónapokat: a hajó tulajdonosai úgy bántak vele és a többi szerencsétlennel, mintha rabszolgák lettek volna. Mi-kor 1202 szeptemberében ez a hajó kikötött Ibizán, Arpaksad a hajón található Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet pénzt magához véve megszökött és elrejtőzött mindaddig, amíg az ki nem fu-tott Algír felé. Tudta, hogy az életével fizethet a lopásért, ezért októberig buj-kált a szigeten, míg nem talált egy bátor halászt, aki átvitte őt Valenciába, aho-vá október elején érkezett. Itt fogadta a hír, hogy Solomon Lebanza néhány napja meghalt, és a temetésére az egész család Kordovába zarándokolt a há-roméves Manasséval együtt. Arpaksad megrendülten kelt útra, ugyanis tud-ta, hogy most az egész családdal kell majd megküzdenie a fiáért, nem csupán a valenciaiakkal. November végén érkezett Kordovába, ahol a Lebanza-ház-ban megtalálta fiát és Santhita rokonait. Ezek békülékenyebb hangot ütöttek meg Arpaksaddal szemben, amikor beszámolt sikeres kereskedéséről, mely-nek bizonyítékaként megmutatta nekik a hajóról ellopott ezüst-és aranypén-zeket. Kérte a rokonokat, hogy Manassét hadd vigye el magával, de azok ezt nem engedték. Solomon állítólagos végakarata az volt, hogy Manasséra a csa-ládja több tagja felügyeljen egyszerre, hogy el ne hagyhassa a családi köteléket a földönfutó apjával. A rokonok joggal tartottak attól, hogy Arpaksad végleg el akarja tüntetni Manassét, és nem őszinte velük, amikor megígéri, hogy visz-szahozza köreikbe. Azt persze nem ismerték fel, hogy az atyai kétségbeesést jórészben ők okozták szívtelenségükkel.
A temetést követő néhány hét múlva tértek vissza Aragóniába, ahol apa és fia egy fedél alatt lakhatott, de az atya jogait nem ismerték el a fiú felett a rokonok, azt persze nem tudták megindokolni, hogy miért. Amikor Arpaksad ezt ismételten szóvá tette, elmondták neki, hogy Solomon szerint Arpaksad a felelős Santhita haláláért, és ezért nem lehet rábízni a gyermeket. Erre az osto-baságra Arpaksad felhagyott a kérdezgetéssel, csak ennyit mondott: A ki elfedezi a gyűlölséget,hazug ajkú az; és a ki szól gyalázatot, bolond az.* Manasse szépen fejlődött, rendes nevelést kapott, semmiben nem szűkölkö-dött, de nem nagyon tudta megkülönböztetni atyját nagybátyjaitól. Egy idő után a megbékélni látszó rokonság megengedte, hogy Manasse rövidebb-hosz-szabb időre az atyjával maradjon, és ekkor alakult ki az a szilárd kapcsolat, ami viszonyukat a későbbiekben jellemezte. 1203 nyarán Arpaksad megismerkedett egy kedves öreg zsidóval, aki a szomszédságába költözött, és aki sok érdekes történetet mesélt az életéről. Ettól az embertől hallott dolgok alapján alakult ki benne az a meggyőződés, hogy sorsát csak úgy jobbíthatja meg, ha visszatér ősei hazájába, amelyet ak-koriban még mindig Jeruzsálemi Királyságnak neveztek. Ez az öreg zsidó el-mondta, hogy apja egykor Akko rabbija volt, és még gyermekkorában mesélt neki egy zsidó gyermekről, akit valamelyik király az örökösévé akart tenni, de aztán nyomát veszítette a gyermeknek valahol Franciaországban vagy Angli-ában. Ezt pedig egy keresztény főpap mesélte apjának jó hetven éve, amikor az segítséget kért tőle a gyermek sorsát illetően. Elmondta azt is, hogy a dolog-ról többet nem tud, mert még alig volt tíz éves, amikor az apja meghalt, ötven éve már ennek, és elfelejtette miket mondott még erről neki. Arpaksad hall-gatott, mert érdekesnek tartotta, hogy atyja, Sámson, aki szintén a Szentföld-ről jött, ezt a történetet soha nem említette neki. Úgy gondolta, hogy az öreg-ember második gyermekkorát kezdi élni, ezért inkább az utazási lehetőségek-ről faggatta őt. Éjszakákon át szőtte szökési terveit, azonban tettekre soha nem szánta el magát, mivel Manassét semmiképpen nem akarta magára hagyni. A reményt azonban nem adta fel, hogy egyszer majd igazán az apja lehet fiának. Az öreg zsidót nemsokára láz verte le, ágyánál ott volt Arpaksad is. A haldok-ló egyszerre felült, és megragadta Arpaksad kezét, aki megpróbálta megnyug-tatni. Az öreg nyöszörögte, hogy eszébe jutott apja befejezetlen története, de Arpaksad kiment a szobából és nem hallgatta meg azt. Túl sok veszteség érte már, nem akart egy újabb halált látni. Pár percen belül elszállt az élet a haldok-lóból. Akik bent voltak nála, nem mesélték el senkinek a vörös foltos tarkójú zsidó történetét, hiszen azt egy haldokló lázálmának tekintették. 1204 és 1207 között Arpaksad a Tunisz és Valencia közötti kereskedel- mi útvonalon tolmácsként bekapcsolódott a fegyverkereskedelembe. Itt ismer-te meg a különböző kardokat, vérteket, és a keresztesek által használt fegy-vereket. Családja előtt eltitkolta, hogy mivel foglalkozik valójában, látszólag fenntartott egy bőrkereskedési kapcsolatot, és azt mondta, hogy ebből gyara-pította vagyonát annyira, hogy hosszú évek után végre házat vehetett magá-nak.
1208-ban Arpaksad és Manassé kérésére a rokonság belegyezett abba, hogy az akkor kilencéves fiú atyjához költözzön. Ebben természetesen szere-pet játszott az is, hogy Santhita nővérének férje elhalt, és így az özvegy minden gondot le kívánt vetni magáról, és tudta, hogy Arpaksad önzetlenül segíteni fog neki. Arpaksad és Manassé boldogsága leírhatatlan volt, Arpaksad évek óta dédelgetett vágya teljesült. E vágy miatt soha sem nősült meg újra, soha nem kereste meg újból az anyját levélben, aki viszont félévente írt neki levele-ket mindenfelé, ahol csak remélte, hogy megtalálja fiát. Nem jött rá arra, hogy zsidó Arthurt senki nem ismer Hispániában. Arpaksad pedig nem tudta, hogy a téves címzés az oka annak, hogy anyja elhanyagolta őt.
1209-ben a tízéves fiával együtt szállt tengerre Arpaksad. Tunisz és Valencia közötti úton mesélte el először fiának (az öreg zsidótól kölcsönzött ötlettel), hogy a nagyatyja, Sámson, valaha rabbi volt a Szentföldön és onnan egy angol nemes kíséretében érkezett Anglia földjére. A kedélyes hazugsággal azt a tényt kívánta ellensúlyozni, amit nem tudott eltitkolni Manasse elől: any-ja betért zsidó volt, aki egy gazdag angol nemes lányaként szeretett Sámsonba az után, hogy az megmentette őt egy családi öldöklésből. Manasse nehezen ér-tette meg, hogy mit jelent az, ha valaki nem zsidó, annyira elzártan élt Valen- Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet ciában. Egy dolgot viszont nagyon is érzett: apja jelentősen különbözik a töb-bi zsidótól, és ennek csak az lehet az oka, hogy az anyja nem volt zsidó. Mikor atyja elmagyarázta neki, hogy ezt titokban kell tartania, Manasse megértette a jelentőségét a figyelmeztetésnek, bár a történetet csak úgy-ahogy figyelte. 1210-ben Arpaksadot váratlanul megkereste Santhita nővére és meg- kérte, hogy legyen segítségére férje és saját vagyonának kezelésében, mert tudta, hogy Arpaksad ezekhez igen jól ért, és a családi vagyon bizony addig-ra igencsak megfogyatkozott a felelőtlen tékozlás miatt. Arpaksad végül ráállt a segítségre azzal a feltétellel, hogy soha többé nem tesznek különbséget sem fia, sem közte és a többi zsidó között, ugyanúgy elismerik a fiát apósa unoká-jának, mint Solomon Lebanza többi unokáját. Ősztől kezdve Arpaksad felha-gyott tuniszi útjaival, és minden erejével újra a Lebanza vagyon kamatoztatá-sán munkálkodott, míg fia szorgalmasan tanult atya mellett, és lassan járatos lett a kereskedésben, és a nyelvekben. Arpaksad közreműködésével újra bein-dult a kereskedés, a vagyon gyarapodni kezdett, és minden családtag boldo-gan élt. Mindezek ellenére Manasse és Arpaksad nem szűnt meg tervezgetni azt, hogy egyszer útra kelnek és a Szent Földre mennek.
1211 nyarától 1215 tavaszáig Valencia és Kordova közötti kereskedelmet szervezte meg Arpaksad, és ez olyan sikeresnek bizonyult, hogy Santhita nővé-re újra a régi pazarló életmódot kezdte folytatni, sokszor beutazott Toledóba. Toledóban való hosszabb tartózkodása alatt megismerkedett egy nála fiatalabb zsidó férfival, akihez feleségül ment és így tértek vissza Valenciába. Ekkor kez-dődtek a bajok. 1216 nyarán az új férj megpróbálta rátenni a kezét a teljes csalá-di vagyonra. Mire Arpaksad észbekapott, már az ő vagyonának nagy része is az új férj keze alá került. Santhita nővére a férje unszolására mondvacsinált okokra hivatkozva kitiltotta Arpaksadot a családi házból, és megpróbálta a család min-den sikertelen vállalkozásának felelősségét ráterhelni. Attól sem riadt vissza, hogy bíróság elé vitesse Arpaksadot, aki teljesen összezavarodva állt az esemé-nyek sodrásában, úgy érezte, ahogy az írás is mondja: Ki ne menjetek a mezőre, és az úton se járjatok;mert ellenség fegyvere, rémület fenyeget köröskörül.* Mivel Arpaksadot a bebörtönzés fenyegette, szeptemberben Manassé- val együtt kiszöktek Valenciából, és barátainak segítségével áthajóztak Velen-cébe, mivel úgy gondolta, hogy az általa ismert Bécsbe kell menekülniük, mert oda nem ér el sógornőjének a keze. December közepén érkeztek Bécsbe és mi-vel minden pénzük elfogyott, kényszerűségből a legrosszabb hajlékok egyi-kében kellett meghúzódniuk. A következő tavaszig semmilyen módon nem találták meg számításukat, ám ekkorra már hibátlanul beszélték a császárság nyelvét. Azon gondolkoztak, északnak menjenek-e, ahol talán több a lehetőség a zsidók előtt, avagy próbáljanak meg délre menni, és gyalog átkelni a Szent-földre. 1217 júliusában Arpaksad és Manasse lementek Spalatóba, arra gon- dolva, hogy majd a Bolgár Birodalmon, a Nikaiai császárságon és a Szeldzsuk császárságon keresztül átmennek Palesztinába. Augusztusban pénztelenül ácsorogva a spalatói kikötőben, azt vették észre, hogy nagy mozgolódás tá-madt a városban, és egyre másra lovagok tűnnek fel. Megtudták, hogy II. And-rás magyar király keresztes hadjáratra kíván indulni még ebben a hónapban Spalatóból. Arpaksad és Manasse tudta, hogy itt az alkalom. Levágatták hajukat, szakállukat, ruhájukat eldobták, és csatlakozni jelentkeztek a keresztesek kísére-téhez. Örménynek mondták magukat, és a feljegyzéseket készítő és igen rosszul halló öreg pap a következőképp jegyezte be őket a kíséret tagjai közé:„Felvétetett a kíséretbe Arpad és fia Manasse akik Tógárimon át jöttek messzi Örményföldről, hogy Isten dicsőségére a lovagokkal együtt vonuljanak, mint azok szolgái.„ Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlök,mert az Úr,a te Istened maga megy veled; nem marad el tőled, sem el nem hágy téged.* 1217-1218
Ímé én összegyűjtöm őket mindama földekről, a melyekre kiűztem őket haragomban, felgerjedésemben és nagy bosszankodásomban, és visszahozom őket e helyre, és lakni hagyom őket bátorságban.* 1217 augusztusában hatalmas sürgés-forgás vette kezdetét Spalatóban. Egyre-másra érkeztek a velencei gályák, amelyeken ezer és ezer keresztes lovag és a kíséretük készült a Szentföld meghódítására és védelmére. Arpaksad (akit a magyar keresztesek Árpádnak hívtak egy nagy vezérük után) és Manasse csak nagy gonddal tudta elkerülni azt, hogy kiderüljön valódi származásuk, mivel Spalatóban nem éltek zsidók, és ők mégis megpróbálták imáikat a hagyomány szerint elmondani. Olyan örmény kereskedőnek álcázták magukat, akik fellel-kesültek a magyar király vállalkozásától, és akik testi erejükkel szívesen támo-gatták a szent célt. Mivel ez az önzetlenség sok keresztesnek gyanús lehetett volna, Arpaksad és fia végül arra a gályára ügyeskedte fel magát, amely Péter Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet győri püspököt szállította a Szent Földre, és akinek kísérete vallásos meggyő-ződéstől vezérelve követte a lovagokat. Miután a gályára feljutottak, a püspö-köt kiszolgáló kíséret tagjai lettek, és a mások által nem vállalt legkülönfélébb és legalantasabb munkákat végezték el, nélkülözhetetlenné téve így magukat.
1217. augusztus 26-án indult a hajóhad Spalatoból. Az utazás kellemes volt, leszámítva a püspöki gályára néha átszálló, örökké kötekedő és nagyhan-gú lovagok durva tréfáit. Durva tréfáknak akkor lett vége, amikor Arpaksad a püspök füle hallatára így felelt nekik: Nékem is van annyi eszem, mint néktek,és nem vagyok alábbvaló nálatok, és ki ne tudna ilyenféléket?* Szeptember 8-án Cipruson, Ptolemais kikötőjében kötöttek ki a gá- lyák, és végül a vártnál hosszabb időt töltöttek el a lovagok, mert a magyar ki-rály hatalmas kíséretével együtt helyben megvendégeltette magát és kényel-mét nem akarva feladni, halasztotta az indulást. Tétlenség várt a két szökött zsidóra is. Arpaksad megpróbált a napi munkák végeztével pihenni, az ő gyomrának nem tett jót a hajóút, Manasse pedig ki-kiszökött a táborból, hogy megnézze a szigetet, és a népeket, akik azt lakják. Egyik ilyen kora őszi kalandja során Ptolemaisban betért a bordély-ba, mert nagyon zavarta a keresztesek gúnyolódása tapasztalatlansága miatt. Itt találkozott egy sírós szemű fiatal lánnyal, aki szemmel láthatóan rémülten várta a betérőket. Miután lefizette a lányért a pénzt, és félrevonultak, zava-rukban beszélgetni kezdtek, és miután Manasse elmondta magáról mindazt, amit jónak látott, a leány szava is megeredt. Elmondta, hogy Avivnak hívják, családjával Hebronból menekültek át Ciprusra a születése előtt néhány évvel, és ő már itt született Ptolemaisban. Néhány hete szülei odavesztek egy ragá-lyos betegségben, őt pedig fiútestvérei kényszerítették ide a bordélyba, hogy pénzt keressen és eltartsa őket. Manasse szörnyülködve hallotta ezt a kegyet-lenséget, és mivel letelt az együttlétre kiszabott idő, megígérte Avivnak, hogy amint tud, visszajön hozzá, és megpróbál segíteni. Mást nem tudott tanácsol-ni csak azt, hogy színleljen havibajosságot, hátha úgy békén hagyják néhány napra. Manasse három nap múlva újra megkereste Avivot, a bordély tulajdo-nosának kifizetett két napra való díjat a lányért, és a keresztre megesküdött, hogy az idő leteltével visszahozza oda. A bordély tulajdonosa forgatta a püs-pök kincstárából elemelt aranyakat, aztán ráállt az alkura.
Szeptember közepe és november 3. között Aviv sorsa nagyon vál- tozatosan alakult. Néhány napig a hajón bújtatta őt Manasse, majd megálla-podott az egyik szakácsnővel, aki nem bírta a tengeri utazást, hogy adja át a helyét Avivnak, aki így szeptember végétől a konyhán dolgozott. A többiek pénz fejében hallgattak a dologról, nem tudták, hogy a pénz a püspök kincs- tárából vándorolt a zsebeikbe. Manasse nem győzött imádkozni, hogy az Is-ten bocsássa meg a vétkeit ezúttal is. Ekkorra azonban már Arpaksad is rájött arra, hogy valami nincs rendjén a fiával, s miután kérdőre vonta, az mindent bevallott neki. Arpaksad megkérdezte a fiát, hogy szereti-e ezt a lányt, mert ha igen, segít nekik a szökésben, de ha nem, azonnal vigye ki a partra, mert valamennyiük életét veszélyezteti. Mivel Manasse fülig szerelmes lett a lány-ba, az apja segítségét kérte, aki megígértette vele, hogy amikor a Szent Földre érnek, feleségül veszi a leányt. Ebben a helyzetben az október feszült várako-zással telt, és a lovagok is zúgolódni kezdtek, mert már nagyon nehezen bír-ták kardjukat pihentetni. Nem tett jót a hangulatnak az sem, hogy a hírek arról szóltak, hogy a magyar király a temérdek pénzt, amit magával hozott, egyre-másra ereklyék vásárlására költi, nem pedig a sereg céljaira használja fel. Pé-ter püspök nem egyszer szólt emiatt a királynak, ezért a király a püspök gályá-ját őriztetni kezdte, az ott bujdokló három zsidó legnagyobb rémületére. No-vember 3-án végre megindult a hajóhad Akkonba, a hadjárat pedig már más-nap megkezdődött. Arpaksadék feszülten vették tudomásul, hogy a püspököt szállító gálya, és az azon tartózkodók a november eleji támadásba nem kap-csolódtak be. Ideges várakozásuknak november közepén lett vége, amikor Pé-ter püspök vezényletével végre partra szálltak. Szívük majdnem megszakadt az örömtől: őseik földjén jártak, ezt azonban nem tudták megünnepelni, mert azonnal megindultak Názáret felé, majd onnan néhány óra gyaloglásra, a se-reggel együtt letáboroztak a Tabór-hegy alatt. A helyről a püspök azt mesél-te a kíséretének, hogy szerencsét fog hozni, mert az Jézus színeváltozásának helyeként állt tisztelet alatt. Arpaksad anyja után pontosan tudta, hogy ki volt ez a Jézus, erről csendesen kioktatta fiát és Avivot is, nehogy bajt hozzon rá-juk a tudatlanságuk. A püspök nagy szeretettel áldotta meg a kíséretét, és ez Arpaksadot is boldogsággal töltötte el: egy az Isten, akárhogy nevezzük is őt.
December elején Manassénak sikerült Nazaretben találnia egy rabbit, aki hajlandó volt összeadni Manasset Avivval, így történt, hogy 1217. december 4-én Arpaksad, valamint az ifjú pár kiszöktek a táborból, és Nazaretben meg-tartották az esküvőt. A tanúk Arpaksad és egy helyi zsidó voltak. Másnap, de-cember 5-én megindult a Tabór-hegy ostroma. Az ostromban egyikük sem vett rész az első napon, a harc helyett a szökésüket tervezgették. Ekkor találkoztak egy másik rabbival, aki a Szent Földet járta, és aki beszámolt nekik arról, hogy az Ajjubida Szultánság által körülvett Jeruzsálemi Királyságból elmenekülnek a zsidók, mivel mind a keresztények, mind az arabok öldösik őket. Mikor a rab-bi megtudta, hogy Arpaksadék le kívánnának telepedni valahol, azt ajánlotta, hogy menjenek inkább Hágár országába, akinek a seregével érkeztek, mert az az a legközelebbi ország, ahol békességben tudnak élni a zsidók, és amely nincsen olyan messze, hogy fél éven belül gyalog meg ne tudnának oda érkezni.
Arpaksad megértette, hogy hazatérésük inkább veszéllyel terhes, mintsem reménnyel kecsegtető, ezért úgy határoztak, hogy megmaradnak a Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet hágár király seregében, meghúzódnak, majd visszatérnek velük Isten segítsé-gével abba a királyságba.
December 7-én az ostrom eredménytelenül fejeződött be. Arpaksad és Manasse találta meg Péter győri püspök holttestét, aki maga is elesett az ost-romban. A holttestet felcipelték a gályára. A visszavonuló seregben zűrzavar és elégedetlenség tombolt, mert sereg egy része hitt annak a híresztelésnek, hogy a vereség oka az lehetett, hogy a magyar király az összes pénzét elszórta min-denféle kincsekre és ereklyékre, és emiatt a jeruzsálemi pátriárka kiátkozta őt.
A vereséget túlélő három zsidó az alaptáborban várta, hogy mi fog történni, végül 1218 januárja végén a sereggel együtt megindultak a száraz-földön, vissza a magyarok földjére. Az út nagyon hosszú volt, különösen Avivnak, aki márciusban várandós lett Manasse első gyermekével. Terhessé-ge akkor derült ki, amikor már maguk mögött hagyták Antiochiát és Ciliciát. Májusban Nicaea mellett vonult el a sereg, majd Konstantinápolyt elhagyva, a Bolgár Birodalmon keresztül az év végére érkezett vissza Magyarországra. A seregből Arpaksadék Buda mellett szöktek meg, és felmentek Esztergomba, ahol tudomásuk szerint már vagy százötven éve éltek zsidók.
1218. december végén Esztergom városában megszületett Náhor, Manasse és Aviv első gyermeke. Nagyon kemény téllel köszöntötte a vándo-rokat Magyarország. Arpaksad, aki ekkor már ötvenhárom éves volt, megfo-gadta, hogy soha többé nem megy tovább, elege volt már egy életre az utazás-ból, ezért december 31-én megírta utolsó levelét anyjának Colchesterbe.
„Anyám,Tudatom veled, hogy fiamnak, Manassének megszületett az első fia, akit Náhornak neveznek, és akit zsidó asszony szült. Tudatom veled, hogy jártunk a Jeruzsálemi király országában, és láttuk, hogy csak pusztulást és halált hozott e földre a hadjárat. Gyenge uralkodók vezette ország az, idő kérdése csupán, hogy mikor omlik össze végleg. Most végleg letelepedni látszunk Magyarországon, de hogy hol, azt nem mondom meg neked, nem veszélyeztethetem gyermekem és unokám életét itt a saját fajtánk között. Elég legyen tudnod (hogyha még életben vagy), hogy élünk, és hogy mindig szerettelek téged, de soha nem bocsátottam meg azt, hogy elhagytál engem és atyámat. Kérem az Urat, hogy adjon nekem erőt, hogy összetartsam a családot, amelyet te szétromboltál féktelen természeted által. Kérem az Urat, hogy adjon nekem erőt ahhoz, hogy el tudjam mondani ivadékaimnak családom történetét úgy, hogy abból senkinek ne essék bántódása. Helyetted is megölelem fiamat és unokámat. Élj még soká választott családod körében Anyám. Levelemet a te időszámításod szerint 1218 decemberének utolsó napján írtam egészségben és nagy fáradságban.
Arthur”
Arpaksad valóban nagyon fáradt volt néhány hétig. Semmit nem akart tenni, sem reggel, sem este, sem nappal, sem éjszaka. Fia próbálta tartani benne a lelket, pedig ő maga is felőrölte erejének legjavát.
Reggel vesd el a te magodat,és este se pihentesd kezedet; mert nem tudod, melyik jobb, ez-é vagy amaz,vagy ha mind a kettő jó lesz egyszersmind.* 1219-1242
Népem békesség hajlékában lakozik, biztonság sátraiban, gondtalan nyugalomban.* Néhány hét alatt Arpaksad és családja gyorsan beilleszkedett az esztergomi kö-zösségbe. Ezt természetesen elősegítette az a pénz, amelyet a seregtől való szö-késükkor elloptak abból a kincsből, amelyet a lovagok raboltak össze a Szent-föld feldúlása során. Ebből a pénzből tudtak maguknak venni egy házat, és újra kereskedni kezdtek. Hamar rájöttek, hogy a magyar király gyakran fordult a zsidókhoz azért, hogy azok pénzrontással feljavítsák a kincstárat, a zsidók pe-dig kényszerűségből vagy saját hasznuk reményében tevőlegesen részt is vettek ebben. Ez a zsidók között is ellenségeskedésre adott okot. Mivel Arpaksadnak újabb unokája született, és fia kereskedése pedig még nem indult meg, kényte-lenek voltak maguk is pénzt rontani, és a rontott pénzeket átadni a király embe-reinek. Ez azonban nem tartott sokáig, mert a következő év nyarára megunták már az örökös fenyegetéseket, és megszüntették a kapcsolatot a pénzrontásban résztvevőkkel. Éppen jókor tették ezt, mert a pápa szavain felbuzdult nemesek az ősszel a pénzt még mindig rontó zsidók közül sokat megöltek.
1221-ben Arpaksad nyelvismeretének, képzettségének köszönhető- en, és némi ajándék fejében szerény adótisztséget szerzett, ami talán még ve-szélyesebb foglalkozás volt, mint a pénzrontás, de legalább nem ütközött tör-vénybe. 1222-ben II. András király kibocsátotta Aranybulláját, melynek a 24. cikkelye szerint Arpaksadtól el kellett volna venni a tisztségét, mivel a szöveg így szólt: „Kamaragrófok, pénzverőtisztek, só- és adótisztek és az ország nemesei ismaeliták és zsidók ne lehessenek.” Mivel Arpaksad nagyon megbízható volt és igen jól végezte a dolgát, sőt mi több, akiktől az adót behajtotta, kedvezően nyilatkoztak rá, meghagyták tisztségében. Manasse eközben már némi nyereséget kezdett elkönyvelni bőr és gyertya kereskedése révén, így a család biztonságban érezhette magát. 1224-ben Arpaksad levelet kapott anyjától, amelyet az négy éve írt, és ki tudja, milyen kalandos úton tért meg hozzá: Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet „Fiamnak Arthurnak, akit a magyarok Árpádnak, a zsidók pedig Arpaksadnak neveznek Egészségem megromlott az utóbbi időben. Fájlalom, hogy megszakítottad velem a kapcsolatodat, pedig én a te szülőanyád vagyok, akit tőled és atyádtól (akit igazán szerettem) fajtáinkbeli különbségek szakítottak el, nem pedig az én szeszélyem. Zsidó unokámat, és annak ivadékait ha láthatnám, békében húnynám le a szemem. Már hetven éves elmúltam, Huttingtontól gyermekem nem maradt. Drága fiam Arthur, csak reád számíthatok abban, hogy utódot hagyok magam után. Küldenék pénzt és bármit, amire szükséged van, de nem tudom, merre élsz. Levelemet egy nemessel úgy küldöm el neked, hogy az átadja Bécs zsidóinak, hátha azok tovább tudják néked küldeni. Minden nappal és éjszaka hosszasan bámulom a Colchesterbe vezető utat, hogy hátha betérsz még hozzám egyszer.
Ennél többet nem írhatok, a te Urad legyen veled Arthur!
Lady Helena Huttington, Colchester Arpaksad megmutatta a levelet Manassénak, aki nem tudta, hogy örüljön vagy bánkódjék a dolog felett. A két férfi tudta, hogy ha még Helena Huttington életében visszatérnének Colchesterbe, örökre megváltozna az éle-tük, mivel biztosan találnának módot arra, hogy Helena olyan örökségben ré-szeltesse őket, amely megoldaná összes gondjaikat. Másfelől azonban az út túlságosan veszélyesnek ígérkezett, a levél pedig már négy éve íródott, és sen-ki nem tudhatta, hogy Helena még életben van-e vagy sem. A férfiak végül úgy döntöttek, hogy nem indulnak útra, megmaradnak zsidónak Esztergom-ban. Arpaksad már majdnem hatvan éves volt, Manassenak pedig ott volt a gyarapodó családja és fejlődő kereskedése. Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.* 1225-ben a pápa emlékeztette arra a magyar királyt, hogy még mindig ellátnak olyan tisztséget a zsidók, amely a bulla szerint nem illethetné őket. A ki-rály nem akart megkockáztatni egy újabb, – esetleg végleges – kiátkozást, ezért Arpaksadot is, mint a többi ilyen foglalkozású zsidót, megfosztották a tisztségé-től. Arpaksad ezután négy évig nem mozdult ki Esztergomból, négy fiú unoká-jával foglalatoskodott és elmondhatta magáról, hogy békés és nyugodt életet él. Örömmel látta, hogy fia és Aviv boldogan élnek. Ebben az időszakban a család-nak már biztos volt a megélhetése, Manasse kereskedése szépen hajtotta a hasz-not a családnak, és gyermekei sem szenvedtek semmilyen hiányban. 1230 nyarától a helyzet kezdett megváltozni. A király pazarlása és az őt követők életmódja miatt az ország zülleni kezdett. A züllést Arpaksadék ab-ból tapasztalták, hogy adósaik nem fizettek, ellenben erőszakkal akartak hitel-ben vásárolni. A helyzet odáig fajult, hogy a család elhatározta, Bécsbe küldik Manassét, hogy megvizsgálja az ottani zsidók életét. Az indulás sokat késett, mivel Aviv betegeskedni kezdett és Manasse nem hagyta magára feleségét. Végül 1231 őszén indult útnak, a Duna mel-lett felment Komáromon át Pozsonyba, majd onnan Bécsbe. Szerencsétlen idő-pontban érkezett meg, mert a katonák valami szökevény után kutattak, és azt, aki nem tudta magát igazolni, őrizet alá vették. Manasse így került a városi tömlöcbe, ahol néhány napot eltöltött. Itt tudta meg a rabtársaktól, hogy Bécs-ben sem tudnak a zsidók könnyen boldogulni. Szabadulása után Manasse el-ment a zsidókhoz és elmondta, hogy ő is Lebanza ivadék, ezért, ha mód van arra, segítsenek neki a bécsi betelepülésben. A zsidók között akadtak olyan idős emberek, akik emlékeztek még a Lebanzák szerepére az imaház felépíté-sével kapcsolatban, és arra is, hogy miért kellett akkor Arpaksadnak elmene-külnie. Végül felajánlották Manassénak, hogy ha családjával be akar települni Bécsbe, ahhoz segítséget nyújtanak.
Manasse a jó hírrel 1232 januárjában érkezett meg. Mivel Aviv nemso- kára újra teherbe esett, a költözködést a szülés utánra halasztották el. Az újabb szülést követő héten, decemberben Róbert esztergomi érsek a pápa jóváha-gyásával átok alá vette az országot, és kibocsátott egy körlevelet, amelyben a Magyarország züllése okozójaként az izmaelitákat jelölte meg. Az érsek azzal nem számolt, hogy sem a papság, sem a köznép nem tudott és nem is akart kü-lönbséget tenni izmaelita és izraelita között. A zsidókkal szemben ezután je-lentősen megnövekedtek a támadások, ezért a család úgy döntött, hogy még-sem vállalkoznak arra, hogy ilyen vészterhes időben átköltözzenek Bécsbe. Az 1233. év eleje és nyara feszült várakozásban telt el. Mindenki tud- ta, hogy a király az átok alatt nem sokáig maradhat, valamilyen módon rá kell vennie a pápát arra, hogy az átkot feloldja. Arpaksad azt is tudta előre, hogy mi fog bekövetkezni, hogy mit tud még áruba bocsátani a király. Nem csalatkozott, mert 1233. augusztus 12-én a király a beregi esküvel ígérte meg, hogy a zsidókat eltiltja a hivatalokból, előírja számukra, hogy jellel lássák el a ruhájukat és azt is elrendelte, hogy a vegyes házasságban élőket rabszolgának kell eladni.
A királyi eskü után megrendült a zsidók bizalma az országban, és sor- suk jelentősen rosszabbra fordult. Esztergomban és környékén mindennapos lett a zsidók bántalmazása, ezért Arpaksadék csak akkor mozdultak ki, ha az feltétlenül szükséges volt, de még így sem tudták elkerülni azt, hogy három-szor rájuk gyújtsák a házat.
Amikor IV. Béla király került trónra, a zsidók remélték, hogy a hely- zetük kedvezőbbre fordul. Arpaksadékat ekkor már ismét az éhínség sújtot-ta, hiszen alig tudtak kereskedni, a család pedig folyamatosan bővült újabb és újabb gyermekekkel.
Sára, Hágár és Mária fiai - 19. Fejezet A hetvennégy éves Arpaksad alig hitte el, amikor Béla király 1239-ben IX. Gergely pápától megkapta az engedélyt arra, hogy a zsidóknak állami ha-szonbért adjon. Azt azonban nem tudta Arpaksad, hogy a pápa az általa is-mert, közelgő és fenyegető mongol veszedelem miatt adta meg a jogot. 1240. január 15-én megszületett Manasse és Aviv újabb fiúgyerme- ke, Reuven ben Manasse. A csecsemő nyakán Arpaksad észrevette azt a vö-rös foltot, amelyet atyja nyakán látott, és ráébredt arra, hogy kötelezettsége van utódaival szemben, hogy legalább azt megtudhassák a családról, amit ő tud. Manassénak és az idősebb gyermekeknek elmondta hát a történetet, amelyet nagyvonalakban fel is jegyzett egy pergamenre, és átadta fiának. A sor Sámson-nal kezdődött és Reuvennel és kilenc testvérével fejeződött be. Történetéből csu-pán az nem volt igaz, hogy Sámson zsidó rabbiként került át Tyrusból az ango-lok földjére egy angol nemessel együtt. Manasse, akit a család gondjai jobban érdekeltek, mint a régiekről szóló mesék, egész évben az állami haszonbér meg-szerzésével küszködött atyja segítségével, és ezt csak akkor hagyta abba, amikor 1241-ben a mongolok rátörtek az országra. Ebben az időben Esztergomban fel-ütötte a fejét egy olyan alaptalan és hihetetlen vádaskodás, miszerint a mongo-lok annak a tíz zsidó törzsnek a leszármazottai, akik az aranyborjút imádatáért elhagyták a zsidó törvényeket. Ennek híresztelésnek az is alapul szolgált, hogy zsidókat is láttak a mongolok között, de azt már egyik szemtanú sem jegyezte meg, hogy a zsidók fogolyként meneteltek a mongolokkal együtt. Bécsbe menni késő volt, így a család a tíz gyermekkel a muhi csata- vesztést követően nem mozdult ki Esztergomból, hanem naphosszat imád-koztak, hogy a városban lévő francia és lombard kereskedők mihamarabb útra keljenek, nehogy ott maradásukkal a mongolok figyelmét a városra vonják. Az sem nyugtatta meg őket, hogy Esztergom várát egy Simon nevű spanyol ve-zérletével kezdték meg végre védhetővé alakítani.
1242 januárja végén Kajdán vezér a mongol sereggel megérkezett Esz- tergom falaihoz, a falakat körülölelő árkot és mélyedéseket feltöltette fával, szalmával, állati zsiradékkal, majd meggyújtotta azt, és döntögetni kezdte a falakat. Arpaksad és Manasse tehetetlenül nézte, ahogy a városlakók a külső-várost felgyújtják, és áruikat elássák, majd a palotába menekülnek. Arpaksad tudta, hogy a zsákmányra vadászó mongolok a kintrekedteken fognak bosz-szút állni csekély zsákmányuk miatt. Mielőtt bármit lehetett volna tenni, ja-nuár 20-án a mongolok betörtek Arpaksad házába és megölték őt, miközben fiát és családját próbálta menteni azzal, hogy prédaként vetette magát a mon-golok kezébe. Manasse a tíz gyermekkel és Avivval menekülni próbált, de Aviv nem tudott olyan gyorsan szaladni Reuvennel a kezében, ezért különvál-tak: Manasse próbálta a kilenc nagyobb gyermeket kimenekíteni, Aviv pedig Reuvennel próbált a mészárlásból kikerülni. Mindketten látták, hogy a mon-golok kegyetlenségükben elevenen égették meg a zsidókat és keresztényeket.
Manasse, a tűz elől és a füsttől elvakulva Kajdán vezér táborába sza- ladt, ahol a mongolok támadónak vélve lekaszabolták, a kilenc gyermeket pe- dig rabságra vetették. Aviv egy nyílvesszővel a testében be tudott szökni a pa-lotakertbe, ott vesztette el eszméletét. Egy fiatal szerzetes az ájult zsidó asz-szonyt és gyermekét biztonságos helyre vonszolta. Január 21-én délelőtt Aviv magához tért, de mivel érezte, hogy sebesüléséből nem fog felépülni, a fiatal szerzetesnek, Antonius atyának átadta a kicsi Reuvent, és megeskette, hogy vigyáz rá, ha a gyermek elárvulna. Utolsó erejével még átadta Arpaksad kéz-írását a kis pergamennel, amely a család történetét rejtette, és kérte az atyát, hogy ha Reuven szemei előtt nőne fel, akkor majd adja át azt neki tizenhárom éves korában. Aviv délután meghalt, és a kolostoron belül temették el. A pusztítás végeztével Antonius atya olyan zsidó és keresztény holt- testeket talált, akik egymás kezét fogva égtek el. Ezen igencsak elgondolkod-tak a megmaradottak.
Antonius atya aki a pergament először meg akarta semmisíteni, látva a zsidók és keresztények közös halálát, készített egy feljegyzést a gyermeknek előkerüléséről, és mellé tette az iratot. Másnap megkeresztelte a gyermeket, aki a keresztségben a Paulus nevet kapta. Akkor kiálta Asa az Úrhoz, az ő Istenéhez, és monda: Oh Uram, nincs különbség előtted a sok között és az erő nélkül való között, hogy megsegítsed! Segélj meg minket, oh mi Urunk Istenünk, mert benned bízunk, és a te nevedben jöttünk e sokaság ellen! oh Uram, te vagy a mi Istenünk, ne vegyen ember te rajtad erőt.* Ezekért sírok én; szememből, szememből víz folyik alá, mert messze távozott tőlem a vígasztaló, a ki megélesszen engem; fiaim elvesztek,mert győzött az ellenség.* Ontották véröket, mint a vizet Jeruzsálem körül, s nem volt, a ki eltemette volna őket.*

Source: http://csaladfakonyv.hu/wp-content/uploads/2013/10/19.fejezet.pdf

Gold standard orthopaedics, llc

502001 Rev E 04-29-13 Gold Standard Orthopaedics, LLC WARNINGS : The safety and effectiveness of pedicle screw spinal systems have been established only for spinal conditions with significant mechanical instability or deformity requiring fusion with instrumentation as described in the INDICATIONS Section. The safety and effectiveness of this device for any other conditions a

After.pdf

Women’s Health Associates Obstetrics and Gynecology Facts about the "Morning After Pill" (Postcoital Hormonal Contraception) WHAT IS IT? - The "morning after pill" is a birth control pill commonly called Ovral. When prescribed as a "morning after pill" only four pills are used out of the packet and they must be started within 72 hours of unprotecte

Copyright © 2010-2014 Internet pdf articles